Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nyertes prózák I.

Bajnai Zsolt

Mindig vesztő Mátyás

 

– Már vagy húsz éve nem történik velem semmi – nézett rám lemondóan, harmincöt évvel ezelőtt Stitz úr az egykori bárói kastélyból lett szociális otthon parkjában. – Nem is értem, miért kaptam a sorstól ennyi időt, ha nem marad utánam senki és semmi.

A korát meghazudtolva hirtelen felugrott, és megigazította az egyik magas törzsű rózsát, amit nem sokkal az intézet megnyitása után, azaz majdnem két évtizeddel korábban ültetett.

– Mesélhetek. Ráérek. – Mondta, és újra mellém ült a színes padra. Zsebéből komótosan talpas Fecskét vett elő, rágyújtott. – Bár nem hiszem, hogy az iskoládban éppen az én történeteimre lennének kíváncsiak. Más világokból maradtam én itt. Oda beszéljek? – Nézett a kezemben lévő szürke mikrofonra.

Bólintottam, és benyomtam a rec meg a play gombot a bátyám féltve őrzött magnóján.

– A Temes megyei Kisbecskereken születtem, 1890-ben. Tudod, hol van? Romániában. Akkor azonban még Magyarországhoz tartozott. Apám módos parasztgazda volt, mégis azt akarta, hogy a fiai ne a földet túrják. Ha panaszkodott rám a tanító úr, kaptam is nyakleveseket. Írni, olvasni se tudott, ezért rettentő büszke volt, amikor Temesvárra kerültem a felsőkereskedelmibe. Nem voltam jó tanuló, de tetszett a dolog. Az persze már nem, amikor segédnek kellett állnom a Ravadits fűszereshez. Nem szerettem, hogy parancsolgat. Azt meg főleg, hogy nem az enyém a hasznon. De akkor még nem volt pénzem az önállósuláshoz.

A távolba nézve forgatta a füstszűrő nélküli cigarettát, közben összehúzta ráncos homlokát.

– Margit nem volt szép, de adtak vele annyi hozományt, hogy Temesgyarmaton megnyithattam a szatócsboltomat. Tizenkilenc esztendősen. Onnantól fogva nem számított se éjjel, se nappal, se távolság, se kockázat, mindennel és mindenkivel kereskedtem. Azt mondtam, mindig csak egyetlen koronát akarok keresni. Minden koronán egy koronát. Egy év múlva újabb boltocskát nyitottam, aztán meg minden esztendőben másikat. Alkalmazottaim voltak. Úgy vonultam be 1914 augusztusában, hogy öt boltom működött Temesvár környékén, meg saját házamban laktam a városban. Csak gyerekünk nem született.

Ormótlan cipőjével eltaposta az apró csikket, miközben hosszasan engem fürkészett.

– Mire 1915 őszén először hazamehettem, Margit gyereket ringatott. Akkor azt gondoltam, mindegy kinek a kakasa csinálta, lényeg, hogy az én tyúkom tojta, a nevemet viseli. A fényképükkel a szívem felett szálltam fel újra a katonavonatra. Aztán egy évvel később orosz hadifogságba kerültem. Keresztül-kasul bejáratták velem azt a hatalmas országot. A legtöbbször gyalog. Csak az több mint két évig tartott, mire a polgárháborúban elkeveredtünk Vlagyivosztokig. Ne írd bele abba a dolgozatba, de ha a helyzet úgy hozta, fehérek, ha meg fordult a kocka, vörösök voltunk! Onnan egy év alatt értünk haza Kínán, Indián, Perzsián meg a törökökön keresztül.

Kék szemeivel rám nézett és elmosolyodott. Azt hiszem, a tátva maradt szám miatt.

– Nem volt az egy társasutazás. Talán a negyede ért magyar földre azoknak, akikkel nekivágtunk. Magyar földre? Románra. Mire 1920-ban bekopogtam a saját házam ajtaján, Temesvár Romániához tartozott, a feleségem meg román ember nevét viselte. Lehet, hogy azért élek még mindig, mert akkor a halálhíremet keltették. Legalábbis Margit úgy mondta, azt hitték, megözvegyült, ezért ment hozzá a gyerekei apjához. Ezt se írd majd le, de jobban fájt, hogy a boltjaimat meg a házamat is megkapták örökségként, és még mielőtt egyezkedhettünk vagy pereskedhettünk volna, sok magyarral együtt vagonba raktak, és átzsuppoltak a csonka országba.

Elfordulva hosszasan köhögött. Majd a kazetta lassan forgó orsóját bámulta a magnóban.

– Tényleg én vagyok a falu legöregebb embere? Pedig, hányszor meg akartam halni, mert Gyöngyösön, ahová kerültem, évekig semmi se sikerült. Voltam napszámos a szőlőkben, favágó a Mátrában, fűtő a gimnáziumban, lovász az Orczyknál, sőt még kalauz is, de nem bírtam megkapaszkodni. Mintha Muszkaföldön maradt volna a szerencsém. Se a szerelemben, se a kártyában, se az üzletben nem sikerült semmi. Annyi adósságom volt, hogy hiába jött ’27-ben az új pénz, jobbnak láttam, ha eltűnök a hitelezőim, meg a felszarvazott férjek elől. Ezt se írd le!

Fuldokolva nevetett. Aztán rám nézett, mint aki elszégyellte magát.

– Pestig meg se álltam. Egy hét múlva már szerelmes voltam a nálam húsz évvel fiatalabb Moskovitz lányba, akinek az apja hatalmas vaskereskedést vitt a Váci úton. Rátarti, beképzelt ember volt. Hozományvadásznak tartott, nem akarta nekem adni a lányát. Aztán, amikor 1932-ben teljesen csődbement, már nem tiltakozhatott. Az esküvőnk reggelén kötötte fel magát. Se hozomány, se munka, csak a mindennapi nincstelenség. Gitta kétszer vetélt el a nagy szegénységben. Aztán egyszer csak előkerült valamelyik távoli rokona, és felvett a méteráruboltjába segédnek. Negyvenhat évesen nem volt semmim, nem voltam senki, csak mindenki parancsolt. Más választásom viszont nem lehetett, úgyhogy tűrtem és csináltam, amit mondtak. Mígnem jöttek a zsidótörvények. Tudod mi az? Gyalázat. Mielőtt elpusztították volna őket, ki akarták fosztani valamennyit. De a halál torkában is fifikásak voltak ám. Én meg árja. Tiszta, katolikus magyar. Néhány szerb, román, tót meg tán még cigány felmenőkkel, de jó papírokkal. Úgyhogy szép lassan Gitta közeli és távoli rokonai a nevemre íratták mindenüket. Mire megindultunk a ruszkik ellen, Újpest egyik tehetős kereskedője voltam négy üzlettel. Meg egy beteges kislány, egy félig zsidó kislány apja.

Újabb Fecskét kotort elő a kék-fehér papírtasakból. Lassan meggyújtotta. Nagyot szippantott.

– Nem szép történetek ezek. Nem vagyok büszke, hogy elváltunk, és hagytam őket bemenni a gettóba. Azt mondtuk… Mondtuk? Hazudtuk, hogy csak a vagyon miatt, mert így majd megmarad. Tudod mi maradt? Ötvennégy évesen, ’44 novemberében újra katona lettem, januárba meg hadifogoly. Újpesten keresztül hajtottak az oroszok, úgyhogy minden üzletünket láthattam kifosztva, kiégve, szétbombázva. És még szerencsésnek mondhattam magam, mert két év múlva, az elsőkkel jöhettem haza a hadifogságból, ráadásul nem Szibériából, csak innen, Ukrajnából. Alig voltam több kiló, mint ahány éves, és mindenem rajtam volt. Se Gitta, se Emmuska nem várt. Soha, senki nem mondta meg, hol vesztek oda.

Gondosan összehajtott fehér textilzsebkendőt vett elő szürke nadrágjából. Óvatosan megtörölgette mindkét szemét.

– Másoknak is megmutatod? Talán tanultok belőle, ha elolvassák, ezért mondom el. Jegyezd meg, mindig újra kell kezdeni! Legalábbis 1946 karácsonyán úgy tűnt. Máshoz nem értettem, csak az adok-veszekhez, újra kereskedni kezdtem. Vagy, ahogy később mondták, feketéztem. Vonattal, gyalog, batyukkal. Mindenre volt kereslet, nekem meg nem volt vesztenivalóm, hát mindennel boltoltam. És elhittem, hogy jobb világ jön. Magamra nem igen költöttem, minden forintból újat csináltam. A kispesti piac közelébe boltot nyitottam ’47-ben, Ceglédbercel mellett meg földeket vettem. Előbb egy kis szőlőt, aztán gyümölcsöst, kaszálót, végül a földosztásból kihasított szántókat. Mikor mit kínáltak olcsón a zavaros tulajdonviszonyok között. Aztán ’49-ben a boltomból pofoztak ki, egy évvel később meg lecsuktak, mint a nép ellenségét, mert nem voltam hajlandó beadni a földjeimet a téeszcsébe.

A második csikket is eltaposta a szépen gondozott park fehérkavicsos ösvényén.

– Meglásd, bajod lesz, ha leírod. Pedig minden úgy igaz, ahogy mesélem. Ültem Kistarcsán, Vácon, Recsken, Hortobágyon. Mindenütt csodálkoztak, hogy túl a hatvanon kibírom. Nekem már minden mindegy volt, semmi se számított, elfogadtam mindent úgy, ahogy adódott. Aztán jött Nagy Imre. Nem tanultatok róla, mi? Nem csodálom. Előbb lesöpörtette a padlásokat, aztán elengedte a kulákokat, pár évvel később meg forradalmárt csináltak belőle. A fene tudja, ki volt, inkább, vedd úgy, hogy nem is beszéltem róla! A lényeg, hogy ’53-ban kiengedtek. Valamit kezdenem kellett magammal, nem akartam, hogy munkakerülés miatt újra becsukjanak. Meg éhen halni se volt kedvem. Az angyalföldi hajógyárban lettem éjjeliőr. Meg udvaros, kapus, a végén már mindenes. Ott éltem a gyárban, a portásfülkében. Láttam, mennyit kínlódnak a melósok, mennyire nem mennek egyről a kettőre, miközben ment a duma a sikerekről. Nálam mindig elsírhatták a bánatukat. Szerettek. Talán ők, ott utoljára. Nem is volt kérdés, hogy ’56-ban fegyvert fogunk, a munkástanácsba is beválasztottak.

Elhallgatott. Körülnézett, mint aki azt vizslatja, nem hallgatózik-e valaki. Halkabban folytatta.

– Nem bántottam senkit. Igaz, nem is akadályoztam meg, hogy a párttitkárt meg az ávósokat megrakják. Amikor ’56 karácsonyán a portásfülkéből elvittek, nem tiltakoztam. Úgy voltam vele, éltem már eleget, nincs senkim és semmim, amit lehet, magamra vállalok. Nem tudtam becsapni őket. Volt elég spicli, meg megtört hős, akik az akasztófától rettegve mindent bevallottak. Csak azért nem kaptam életfogytiglanit, mert egy hatvanhét éves emberre már vicc lett volna ilyesmit kimondani.

Dohányosan, mélyről köhögött, majd újabb Fecskét tett a szájába. Meggyújtotta.

– Sose hittem volna, hogy hetvenhárom évesen az Orczy bárók kastélyába lakhatok. Tudod, hogy nézett ez ki, amikor idekerültünk? Csupa rom volt. A háborúban találatot kapott, állítólag az egyik bárókisasszony is itt halt meg, légnyomást kapott. Ami megmaradt, azt a környékbeliek hordták szét, aztán meg vagy tizenöt évig magtárnak használták a kastélyt. Kinek juthatott eszébe, hogy öregotthont csináljon belőle? Meg, hogy az amnesztia után engem itt helyezzenek el? Első lettem a lakók nagykönyvében. Stitz Mátyás neve mellett van az egyes szám. Hányan jöttek azóta? Meghalni. Mert, aki egyszer itt ágyat kap, annak csak a temetőben lesz új helye.

Kattant a magnó. Ügyetlenül kivettem a kazettát, megfordítottam.

– Mennyit lehet erre beszélni? Fél órát? Hát akkor fél óra volt ez a 92 év. Nem tudok többet mondani. Amióta itt élek, azt várom, hogy meghaljak. De mivel nem tudok tétlenül várni, ahol tudok, segítek. Kertészkedek, rózsákat ápolok, vagy kimegyek a faluba, ha valakinek hozni kell valamit. Addig se gondolkodom. Pedig sokszor eszembe jut, hogy miért alakulhatott így. Miért vesztettem el mindig mindent?

Felállt. Megsimogatta a fejem, aztán elindult a kastély felé, ahol nyolcadmagával lakott egy pisi szagú szobában.

Hazarohantam. Az utolsó gondolatait gyorsan lekapartam, mert féltem, hogy elfelejtem magnó nélkül. A többi viszont vagy tíz évig pihent a kazettán, miután anyámék teljesen kiborultak, hogy miről akarok írni a tanácsköztársasági úttörőversenyre. Hiába bizonygattam, hogy Stitz úr csak a falu legöregebb lakója, meg a töri tanár is bíztatott, apám erélyesen leteremtett, hogy egy bolond öregember ellenőrizetlen meséit nem lehet beadni egy ilyen versenyre.

Csak egyetemistaként írtam le Stitz úr monológját, idéztem meg görnyedt, aprócska, de szellemileg elképesztően friss alakját, miután a helyi újságban megláttam, hogy Stitz Mátyás 102 éves korában, belekóstolva egy újabb rendszerbe, eltávozott. Éppen huszonöt éve. Már a kazetta sincs meg, magnóm sincs. Így csak ez a megmentett fájl őrzi Stitz Mátyás életét.