Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Különdíjas művek

 

 

 

 

 

Szabó Erzsébet

 

Ötven hold…

 

 

 

Az öregember a ház előtt üldögélt a napsütésben azon a háromlábú kisszéken, amit még akkor csinált, amikor Rózával, a feleségével az első tehenet vették. Fejőszékre már nem tellett, így maga eszkábálta össze ezt a fejéshez nélkülözhetetlen ülőalkalmatosságot.

Több, mint 60 éve már ennek, de az emlékek ma is melengették, s úgy folytak gondolatain, egész lényén végig, mint keze fején a fáradt, mézédes nyárvégi napsugár. Kalapja meg-megbillent a homlokán, amikor időnként elbóbiskolt. Ilyenkor akaratlanul belebólintott a nyárvégi zizegésbe, mintha meg akarná erősíteni az emlékeit: úgy volt…rég volt…elmúlt.

Hirtelen valami zakatoló, iszonyatos  bömbölés rázta meg a késő délután langymeleg csöndjét. Egy traktor rekedtes üvöltése süvített át bántóan és kihívóan a szomszéd cifra kerítése fölött. Az öregember restellte az összerezzenését, a dühét, ami hirtelen elemi erővel tépte ki abból az idilli környezetből, amelyben olyan szívesen időzött, s amelyből gyakran töltekezett a hétköznapok embertelenségével, szürkeségével szemben. A motor berregése mindent elnyelt : a madárcsicsergést, a kutyaugatást, a távolból hallatszó tehénbőgést, csak a gazda kurjongatása kelt versenyre a gép zajával. Az öregember tisztán látta a kerítésen át, ahogy a traktorján ülve széles mozdulatokkal gesztikulált, irányított, harsogott…parancsolt. Az emberek úgy futkostak körülötte, mintha az életük függne minden mozdulattól. Az életük? Ha nem is az életük, de a megélhetésük. A gyerekeik iskolatáskája, könyveik, ruháik  mind-mind azoktól a mozdulatoktól függtek.

Időközben a traktor esztelen  bömbölése csöndesedett, majd végképp abbamaradt. Engedelmesen beállt a színbe a többi gép mellé, hogy kifújja magát, hogy holnap újra kezdje a munkát. A gazda is leszállt a „nyeregből”, elkanyarintott egy káromkodást a sok „huza –vona” miatt, majd büszkén végigjártatta tekintetét először a traktoron, aztán a mellette terebélyesedő kombájnon, végül a kisebb-nagyobb tartozékok, eszközök képzeletbeli leltára következett.

Az utcáról váratlanul egy idős asszony tisztelettudóan köszönt rá a kerítés íve fölött, a tehetősnek kijáró alázattal. A gazda csak úgy a válla fölött visszaszólt hevenyészve egy „jó estét”, majd hirtelen – mint akinek most vágódott eszébe valami – hátra fordult és a fensőbbség biztos tudatával vetette oda:

- Na, eladó-e már a földje, vagy birkózik még vele egy kicsit?

- Próbálkozunk – motyogta szégyenlősen az asszony – próbálkozunk.

- Aztán el ne felejtse, az első ajánlkozó én vagyok a vételre. Gondolják meg, azonnal készpénzzel fizetek. Úgyse megy az másképp maguknak, mire várnak?

Az öregember szája szögletén – szinte észrevétlen – kesernyés mosoly suhant át, alig érthető motyogása arcának barázdáit még mélyebbre, még sötétebbre árnyalta. A szíve egyre hevesebben kalapált, mintha minden percben, az öreg valamennyi e világon eltöltött évéért , legalább egyet ütni akarna. A napsugár mintha már nem lett volna olyan édes, és az emlék olyan simogató.

-Ötven hold, ötven  hold jó föld…neki is…nekem is…ennyi járt. Ennyi járt vissza. Ennyi volt, amit nagyapám, apám rám hagyott, s amit a két kezem munkájával meg Rózával összedolgoztunk.

A kapucsapódásra hirtelen felkapta a fejét, hunyorgott, mintha napba nézne.

- Te vagy fiam?

A kaputól a házig vezető betonjárdán lassan, komótosan, őszes halántékú, testes, ötvenes férfi közeledett.

- Adjon Isten, apám! Én hát…ki lenne? Mivel múlatja az időt?

Igaza van, ki lenne, mióta Róza meghalt, a kapu is ritkábban nyílik, a csengő is fájdalmasabban visít, ha néha látogató érkezik, és esténként gyakran  a ház ablakai is vakon bámulnak a sötétbe.

E gondolatok szélvészként  futottak végig az öreg agyán, s még időben elkapta fia kérdését, amit lassan minden szót megrágva, nyomatékkal megismételt, szinte  csak önmagának.

- Mivel múlatom az időt? – Hát megmondom. Pörölök.

Az ötvenes férfi szemén huncut mosollyal kérdezte:

- Aztán kivel?

- Kivel? A szomszéddal, magammal, a világgal.

- Apám, csak nem keveredett veszekedésbe Gátiékkal?

- Fiam, én nyolcvan éve élek ebben a faluban, de még soha, soha nem vesztem itt össze senkivel. De most…most nagyon nehéz.

A fiatalabb férfi kérdően nézett rá.

- Mivel bántották magát?

- Mivel? Mindennel. Azzal, ahogy élnek, amiből élnek, s ahogyan mindenhez hozzájutottak.

- Maga is visszakapta az ötven holdat. Neki is épp annyi van – rántotta meg a vállát a fiatalabb.

- Vissza…- az öreg szava élesen koppant – visszakaptam, mind az ötven holdat, hogy műveljem, vagy kezdjek vele, amit akarok hetvennyolc évesen…Műveljem ló nélkül, gép nélkül, ember nélkül, pénz nélkül…erő nélkül.

Az öregember szemében – miközben beszélt – furcsa, különös fény gyúlt. Nem, nem fiatalkori hevességének későn visszatérő lobogása volt az, hanem inkább egy lázas beteg szemének megtört csillogása, a reménytelen küzdelmek fényének villanása.

A fia, kezét maga előtt összekulcsolva, fejét kissé előrehajtva közelebb lépett az öreghez, mintha egy hosszú beszédre készülne, s most gondolkodna a kezdésen. Ehelyett azonban egy mélyet sóhajtott, amiben benne volt minden sokszor ismételt érve és ellenérve, bíztatása és korholása, vigasztalása és méltatlankodása, ami az apjával szemben ebben a dologban már ezerszer és ezerszer  terítékre került.

Az öreg jól érzékelte a feszültségnek ezt a többször átélt különös fajtáját. Mégis várt, várt valamit, egy mondatot, egy szót, ami végre meggyőzi arról, ami ellen berzenkedik az önbecsülése, az igazságérzete. Ám a csendnek csaknem akart vége szakadni.

Hosszú hallgatás után hirtelen egyszerre szólalt meg a két férfi. Az öreg megrettent a váratlan nekibuzdulástól, s visszakozott, a fia folytatta. Egyenletesen, kimérten, minden indulattól mentesen beszélt, mintha egy hosszú út után fáradtan éppen most érkezett volna haza:

- Apám, higgye el, nem volt jobb megoldás, minthogy pénzzé tegyük a kárpótlásként visszakapott földet. Engem a hívatásom a városhoz köt, a gyerekeket és a feleségemet is. Maga meg már…maga meg már csak ücsörögjön itt a ház előtt, gyönyörködjön a kertjében, pihenjen – miközben beszélt leguggolt a kisszéken kuporgó apja elé, így a fejük egy magasságba került. Mélyen egymás szemébe néztek, miközben folytatta:

- Nem kell már nekünk a föld apám. Minek?

- Nem kell, ami nincs. A nincs senkinek sem kell. Ezeknek a Gátiaknak persze minden kell. Összevásárolni se ingyen, se pénzért  a földet, elhozni a TSZ-től fillérekért a gépeket, dolgoztatni fél pénzért, feketén a munkanélkülieket, felvenni a támogatást „soha meg nem adomra”. Ezeknek kell, ezeknek bezzeg minden kell. Ezeknek nincs hivatás, nincsenek zárt ajtók, ezeknek egy törvény van: az ENYÉM, - s kitárt tenyerét, kinyújtott ujjait, amelyekkel a Gátiak vétkeit számolta, lassan, ernyedten az ölébe engedte.

- Miért bántja az apámat, hogy széthúzták a TSZ-t, hisz maga volt annak a legnagyobb ellenzője?

- Miért? Mert nem az hozott onnan fiam, aki vitt is, hanem aki érte, aki közel ült a tűzhöz, az melegedett. Én annak idején a magaméban is, aztán a „máséban” is  becsülettel dolgoztam, nem herdáltam, nem tékozoltam, a jószágot is megbecsültem. Ezek meg csak osztozkodtak. Akkor is, most is. A lelkit, a javát mind magukhoz édesgették, törvényre építették a törvénytelenséget.

Hangja egyre halkult, egyre rekedtebb, egyre érdesebb lett. Már nem is a fiának, csak önmagának beszélt, oda, ahová a többi keserűség is el volt temetve.

A fakó csendben, mely körül ölelte őket, egy tücsök ciripelése hallatszott. A fiatalabb  férfi zsebre dugott  kézzel, lehajtott fejjel, határozott léptekkel elindult a pitvar felé, hogy villanyt gyújtson. Az öreg nehézkesen feltápászkodott, felnyalábolta a három lábú széket, nem is fogta, inkább ölelte és lassan elindult a fia után a házba.

A komótosan érkező este rátelepedett a tájra, kinyújtózott, s a helyenként fel-felvillanó ostornyeles lámpák fényénél kézen fogta és átölelte az éjszakát.    

 

CSUKÁRDI SÁNDOR: (greenpeace pápa

CREDO, QUIA ABSURDUM

 

   Egyszer volt, hol nem volt… egy vállalat. Egy vállalat hatalmas fehér dobozokból összeépítve, ahol a dobozok mindegyike egy- egy különálló üzem vagy raktár volt. Minden doboz számtalan alkatrésszel, készáruval volt megpakolva. Az óriás gyár óriás üzemeiben nagyon aprócska emberek dolgoztak. Ezt a rendet, csak néhány kivétel borította fel, például Gergely úr.

   Gergely úr, a kimért, a szigorú, ám igazságos vezető. Akinek irányítása alatt az üzemegység elképesztő számokat produkál. Gergely úr a vállalati mutatószámok őrangyala, a nagy tudású munkaszervező, a „kihaőnem” menedzser. Gergely úr, kinek ötletei millió dollárokban mérhetők, a pótolhatatlan szakember. Bizony, Gergely úrról ódákat lehetett, és kellett zengeni. A gyártósorok apró munkásai között járt- kelt ez az óriás; felügyelte a munkát, ellenőrizte a fegyelmet, és félreérthetetlenül megkövetelte a munkautasítások szigorú betartását. Ő volt maga az Isten… Nem. Több volt ő annál: ő volt maga a Szabvány. Mindent a termelés mögé helyezett: munkaközi szünetet, szabadságot, családot, más szabadságát, más családját, más egy szál cigarettáját… Maximalizmusát örök elégedetlensége táplálta.

   A vállalat, ahol a sok kis jelentéktelen porszem között a nagy Gergely úr irányította és felügyelte a műveleteket, egyszer használatos személygépkocsikat gyártott. Revolúció volt a javából. Percenként jöttek a megrendelések a csoda járgányra. Az autókat már a gyártósoron megtankolták a megfelelő üzemanyaggal, majd a szerelősor utolsó állomásán örökre lezárták a tartályt. A kocsival tehát csak addig lehetett közlekedni, amíg a benzin vagy gázolaj kitartott. Amikor az üzemanyag elfogyott, az utasok kiszálltak és sorsukra hagyták a járművet, de csak miután, felhívták a megadott telefonszámot, hogy későbbiekben a „roncs” elszállításáról gondoskodni lehessen. Az autót kétféle kapacitással lehetett megvásárolni: kis- és nagy távolságra. Özönlöttek az igények. Aki féltette saját autóját egy-egy kiszámíthatatlan, rázós útra, vagy akinek valamiféle takargatnivalója volt, az már is vásárolt ebből a kiváló termékből. Üzleti szempontból pedig kész főnyeremény volt, hiszen a „roncs” általában kilencvenkilenc százalékban újrahasznosítható volt.

   A növekvő igények, az égbe szökkent termelési mutatók új helyzetet teremtettek a vállalat életében. A rendelkezésre álló munkaóra kevésnek bizonyult az új gyártási tervekhez, megugró megrendelésekhez képest. Sokan aggódtak volna hasonló helyzetben, akik már előre látni vélték az innováció végét, a lefelé bucskázó görbéket, akik előre hallották az elégedetlen vevői tömeget, a fogyhatatlan vásárlói reklamációt. De ennél a vállalatnál, ahol olyan ember, sőt titán tartotta hátán a vállalat fejlődésének sorsát, mint Gergely úr, nem voltak ilyen pesszimisták. Izgatottan várták a következő meetinget, gondolván arra, hogy a cég megmentője bizonyára előrukkol valami újító ötlettel. Így is lett. Gergely úr tanácsára bevezetésre került a „perpetuum mobile” munkarend. Azután ő maga, hipnotikus magabiztossággal magyarázta el a vállalat jelentéktelen, aprócska dolgozóinak az azonnali változtatások szükségszerűségét, a visszafordíthatatlan helyzet generálta kötelező intézkedés jelentőségét. Szavait úgy ette a jelentéktelen hallgatóság, mint ahogy a kenyérdarabra rávetődnek az apró halak. „Mekkora ember!”- bámultak. „Mekkora ötlet!”- ámultak. És a nagy férfi árnyékában most még kisebbnek érezték magukat. Csoda, hogy ezek a parányi, piciny lények akkora tapsvihart tudtak generálni, hogy maga Gergely úr is zavarba jött tőle beszéde végén. Mindenki ujjongott és a tenyerét csapdosta. Mindenki, kivéve egyet.

   De ki ez a Kovács, és hogy jön ő ehhez? Éppen ő, aki ráadásul a legjelentéktelenebb, a legtörpébb mindközül. Hogy mer csendben maradni az ováció idején? Hogy mer búslakodni, az öröm idején? Hogy van pofája fellázadni, kételkedni Gergely úr próféciáival szemben? És a legfontosabb kérdés: hogyan tud valaki ilyen mélyre süllyedni saját maga mocsarában? Szégyen. Ám Gergely úr ismét bizonyságot tett feljebb valóságára, felbecsülhetetlen méltóságára. Kiszúrta a tűt a szénakazalból, s szárazan, csak annyit mondott: „Kovács, maga jöjjön az irodámba!”

   Szegett fejjel követte Kovács az óriást. Arcára ült a sárga blamázs, így sétált keresztül a hatalmas irodán, át a lábtörlő, majd a szőnyeg alatt. „Üljön le!” – szólt a géniusz a töpszli emberkének. „Igyon egy kis vizet, és bökje ki, hogy magának meg mi a problémája!” Kovács belemászott a pohárba, leúszott néhány hosszt, hogy félelmét levezesse, majd reszketve, ázottan mesélte el a nagy embernek, hogy jelentéktelensége, egy jelentéktelen faluban, egy még jelentéktelenebb falumúzeumot vezet. Jelentéktelen szabadidejét arra fordítja, hogy jelentős összegeket áldozva, jelentéktelen tárgyakat, emlékeket gyűjt össze a település jelentéktelen történetéről. Elhanyagolható erőlködéseit, lényegtelen figyelem övezi. Mégis beleszerelmesedett ebbe a csekély foglalatosságba, és ha valóban bevezetik a „perpetuum mobile” munkarendet, akkor haszontalan élete, még haszontalanabbá silányul. Gergely úr önfeláldozóan hallgatta végig a mütyürt, s adta remek életének becses két percét a beszélgetésnek, melyet megcáfolhatatlan nyilatkozata zárt rövidre. És persze Gergely úr nem lett volna ott, ahol, és nem lett volna az, aki, ha nem értette volna meg a kis Kováccsal, hogy vacak életének egyetlen értékes momentuma, a cég szerelősorán eltöltött idő. Minden más, amivel munkaidőn kívül próbálkozik a kis ember, satnya és fabatkát sem ér, eltörpül az egyszer használatos autók gyártása mellett. A vezető rávilágított arra is, hogy a piciny Kovács, milyen felelőtlen, hűtlen cégéhez, s egyébként pedig, hogy veszi a bátorságot veszélyeztetni a termelést önző és kicsinyes vágyai miatt. Kovács alázatosan hallgatta, és ha lehetett, most még apróbbá zsugorodott szégyenében. Gergely úr szónoklatát befejezvén, jobb szeme elé egy hatalmas nagyítót fogott, az összezsugorodott beosztott fölé emelkedett, mint egy óriás felhő, s lassan és artikuláltan Kovács képébe üvöltött: „Megértettük egymást?”

   A borsszemnyi emberke megvilágosodott. A nagy viharfelhő alatt ráébredt végre, hogy minden, a falumúzeumra szánt idő, pénz és energia, felelőtlen pazarlás volt csupán. Hogy jellemtelensége majdnem a szakadék szélére sodorta a vállalatot. Elhatározta, hogy mindent rendbe fog tenni. Még aznap lelakatolta a falumúzeum ajtaját, ablakait bedeszkázta, a nyitva tartás táblát leszerelte, s nagy fehér krétával a ház falára írta: „örökre zárva”. Ezután boldogan aláírta munkaszerződésének módosítását, jóváhagyva az új „perpetuum mobile” műszakrendet.

   Néhány nap múlva egy jelentéktelen kis faluba egyszer használatos személyautó gördült be. Megállt egy elhanyagolt, viseletes parasztház előtt. A GPS koordináták ezt a leharcolt épületet jelölték ki célállomásnak. A vadonatúj járgány hátsó üléseiről izgatott, kacagó gyermekek ugráltak ki, elöl pedig fiatal nő és férfi bújt ki a karosszéria közül, szintén várakozástól ittasan. Feltüzelt lelkesedésük azonban hamar alábbhagyott. Szinte kórusban betűzték a ház falára írt szöveget: „ÖRÖKRE  ZÁRVA „. Hiábavaló volt az utazás. Pedig annyi jót hallottak erről a kis faluról, s annak példaértékű múzeumáról, amit egyetlen ember hozott létre, épített fel a semmiből. Ami egyedülálló, ritka gyűjteménnyel bír, melynek értéke felbecsülhetetlen. Aprólékos pontossággal megalkotott időutazás a történelemben, lebilincselő történetek, látványos kalauzok, gondosan felújított, kicsinosított tárgyak, interaktív tudáspróbák. De már örökre zárva.

   A csalódott család lebillent ajkakkal ült vissza a csodaautóba. Gyújtás, kuplung és indítás. A motor köhintett egyet, majd elcsendesült. Újraindítás, de megint csak hiába. Kifogyott az üzemanyag. Valószínű, hogy gyártási hiba történt, s egy kis távolságra készített autót, nagy távolságú matricával láttak el. Apa, anya és gyermekeik dühösen hagyták ott a félreetikettezett járgányt, még a kezelési útmutatóban megjelölt telefonszámot sem hívták fel. „Csesszék meg!”- gondolták.

   Egy jelentéktelen kis falu, elhanyagolható, örökre lezárt falumúzeuma előtt ma is ott áll, egy jelentős forradalmi ötlet, népszerűségében felülmúlhatatlan, használhatatlan gépkocsi.

 

Pápa, 2000.01.20.